Pár nap Colomboban

Érdekes dolog a motiváció: Idő közben hazaértem, és körülbelül 5-6 alkalommal láttam hozzá az első Sri Lankás posztnak... Most végigcsinálom. :D

Srí Lanka már a vízum - pontosabban ETA - igénylés során rendkívül szimpatikus volt: Az ETA kb. olyan, mint amikor az USÁ-ba lépsz be. Mindenki kap vízumot, csak fizetnie kell egy picit az államnak, ezzel támogatva a kormányt. Ez teljesen elektronikusan zajlott - még Perhentian Kecilen intéztem. Szépen kitöltöttem minden mezőt, majd fizettem, és kaptam az e-mailt, hogy 3-5 napon belül feldolgozzák az igénylésemet. Rá két másodpercre jött a másik e-mail, hogy az igénylésemet elfogadták, ezzel meg ezzel a belépőkóddal fogok tudni bemenni az országba... El sem lehetett ennyi idő alatt olvasni az igénylést... :)

Miután leszállt a gépem Srí Lankán, azt vettem észre, hogy sokkal kevésbé érzem magamat elveszettnek, mint a reptéren, Kuala Lumpurban. Csomagfelvét, belépés az országba. Itt érdekes dolog történt: Előttem vagy 50, díszesen felöltözött néni állt a sorban, majd amikor megláttak, mindenki átállt egy másikba. A határőr parancsa volt, így gyakorlatilag soron kívül odaslattyogtam a tiszthez, aki végignézett, elmosolyodott, elkérte az útlevelemet. Mondtam neki, hogy nem igazán tudom fejből a címemet, ezért nem töltöttem ki az Entry cardomon ezt a mezőt, de a meg tudja nézni az ETA igénylőm adatai között. "Hagyjuk, lényegtelen." - majd azzal a lendülettel kaptam is a pecsétet. ENNNYIII? Se egy "ez meg milyen útlevél?", se egy "ETA igénylés számát kérem"? Átbattyogtam a kapun, és beléptem az országba...

A vámellenőrzés is izgalmasan zajlott: Azt tudtam, hogy itt is van halálbüntetés, és továbbra sem tudtam, hogy az injekcióimból nem lesz-e para, úgyhogy rutinosan a vörös vámra mentem, ahol... nem volt senki. SENKI. Akkor irány a zöld vám... Ott sincs senki. Hát, jó... Fogtam a cókmókomat, és irány tovább a reptér előterébe, ahol vettem egy SIM kártyát nem egészen 800 forintért. Ennyi pénzért volt 200 mega 4G-m (amivel nyilván semmit nem értem a Defymmel), 500 darab SMS-em hálózaton belül, és ha jól emlékszem, talán 2 órányi hálón belüli ingyen hívásom. Ekkor éreztem másodszor, hogy utálom a Telekomot és a Vodafonet és a Telenort. :)

Felszálltam egy colombói buszra, ami bevitt a városközpontba, ahol felhívtam Asangát, a CS hostomat, aki kérte, hogy keressek egy tuk-tuk vezetőt, aki majd tovább visz hozzá... A tuk-tukról azt kell tudni, hogy ez egy indiai közlekedési jármű - egy háromkerekes, fedett motor gyakorlatilag -, ami arra van, hogy az amúgy is életveszélyes és kaotikus Srí lankai közlekedésben megháromszorozza a káoszt. :)

A videón nem jön át, de az első pár nap halálfélelmem volt, ha tuk-tukba kellett ülni. Az a helyzet ugyanis, hogy a a tuktuk kis helyen is elfér... Néha túlságosan is picin próbál elmenni, ahol európai embernek biztos nem jutna eszébe. Ez többnyire sikerül is egyébként, de nem mindig...

Asangáról azt kell tudni, hogy egy kutatóintézetnél dolgozik, és alapvetően emberi jogokkal foglalkozik. Este megmutatta az óceánt, közben mesélt picit az ország helyzetéről, és kaptam egy nagyon komoly leckét: elmeséltem neki, hogy szeretek világmegváltó dolgokkal foglalkozni,  olyanokkal, amik jobbá teszik a világot. Ezután elmesélte, hogy másfél éve próbál elindítani egy szervezetet, ami az országban árvaházakat húzna fel olyanok számára, akiknek a szülei meghaltak a polgárháborúban. Ekkor értettem meg, hogy a világmegváltást rossz oldalon akarom elkezdeni...

Hazafele megállítottunk egy kolompoló utcai árust, aki valami ízesített, eszméletlenül csípős kókuszreszeléket árult banánlevélbe csomagolva, és pont olyan kukoricadarát, amit Kínában lehetett venni az utcai árusoktól.

Este átjött Asanga barátja beszélgetni. Az van ugyanis, hogy Asanga meleg. Szerencsére kiderült, hogy x ideje együtt vannak, és mondták, hogy ne aggódjak, eszük ágában sincs rám mászni - pedig milyen baromi vicces lett volna az éjszaka kellős közepén egy ismeretlen trópusi országban külföldiként szálláshely után néznem szúnyogriasztó nélkül. :) Ja, igen. Merthogy Colombo erősen veszélyeztetett terület a dengi láz miatt az elmúlt pár évben. Egész jót beszélgettünk, csináltak vacsorát - currys csirkét ettünk currys rízzsel. 

Az elkövetkező pár napban összeszedtem, hogy merre szeretnék járni az országban, és megismertem Asanga pár ismerősét. Elmesélték, hogy a melegek helyzete az országban elég problémás, ugyanis halálbüntetés jár a melegek közötti kapcsolatért. Ezen dolgoznak most, van pár szervezet az országban, akiket próbálnak egyesíteni - egyelőre nem túl sok sikerrel.

Sajnos Colombóról nem készítettem képeket - igazából nem sajnos, mert volt látnivaló elég az országban, szóval a többi poszthoz lesz sok kép, ígérem. :)

Amikor végül - 3 nap alatt - összeállt az útiterv, elindultam...

... s vissza... :)

"Lehet, hogy egy nap majd arra ébredek, hogy ebből az útból kihoztam mindent, amit ki lehet hozni; akkor majd haza indulok." - Hong Anh

Nagyjából három hete tudom, hogy nem fogok belépni ezen az utazáson Indiába, csak lusta voltam megírni az ehhez tartozó cikket.

Szóval eredetileg úgy terveztem, hogy Sri Lanka után - ahol most vagyok - még eltöltök két és fél hónapot Indiában, és onnan fogok hazarepülni, valamikor november közepe felé.

A Perhentianen aránylag sok időm volt gondolkodni és meditálni, és két a harmadik hét végére nagyon-nagyon sok dolog ért össze bennem, ezeket megpróbálom összefoglalni - elsősorban magamnak, hogy ha 10 év múlva előveszem a blogot, akkor majd az akkori fejemmel össze tudjam vetni a mostani gondolataimat a jövőbeliekkel:

Tehát ezért nem megyek Indiába - idézet egy otthonra írt levélből:

• Elfáradtam. Igazából eljutottam olyan szintre, hogy India semmivel sem érdekel jobban, mint Srí Lanka, vagy Kína, vagy bármelyik másik ország. Az úton találkoztam sok olyan utazóval, aki azért utazik még mindig, mert valamikor X hónappal korábban meghozott egy döntést, és ahhoz tartani akarja magát, de igazából minden miatt csak fanyalognak, hogy ezvoltszar, az volt szar, ígyszar az út, úgy szar az út, de nem indulnak haza, mert akkor mit gondolnak majd otthon. Ezt nem szeretném. Azt hiszem, hogy ez is egy tanulási folyamat része: Először meg kell tanulnod meghozni egy döntést, megtapasztalni, hogy az mivel jár, megérteni a felelősséget, ami a döntés meghozatalával jár. A következő lépcsőfok, amit anno a Cili mondott: megtanulni foggal-körömmel küzdeni a döntésért, és fel nem adni, akárki akármit is mond. És azt hiszem, hogy van egy harmadik lépcsőfok is: Megváltoztatni vagy eldobni egy döntést, ha már nem jó, és újat állítani a helyébe, amiért aztán megint foggal-körömmel küzdhetsz.
  És én mostanra jutottam el olyan szintre azt hiszem, hogy olyan vagyok, mint azok az utazók, és nem úgy akarok Indiába menni, hogy "basszameg, két hónapot el kell töltenem itt." Az utóbbi időben sokat beszélgettem Naomival, aki egy angol lány, és most már több, mint 2 évet utazott; ő azt mondta, hogy ez olyan hiba, amibe az először utazók sokszor beleesnek, pedig ha hazamennének egy fél évre, vagy évre, akkor sokkal jobban élveznék.

• Alkothatnékom van. Kipróbáltam utazás közben az alkotást, és nekem nem igazán működik. :) Van egy közel egy éves projektem, amit valami miatt NAGYON meg akarok csinálni, és valami miatt NAGYON nem akarok vele novemberig várni, hogy elkezdjem. Nem tudom, hogy mi a pontos indokom rá, csak érzem, hogy ezt akarom, és azt látom, hogy itt nem megy, nem az igazi, mert én sem tudok hatékony lenni, és a másik 3 embert sem tudom innen motíválni. Ha viszont hazamegyek most, akkor van időm és pénzem novemberig - vagy amíg a pénzem kitart - csak ezzel foglalkozni, vagy csinálni mellette félállásban/szabadúszóként valamit.

• Ezt hagytam a legvégére, mert ez az, amit a legkevésbé tudok elmondani, vagy szavakkal leírni: Azt hiszem, hogy ez az utazás most ennyit tudott hozzám tenni. Mármint ennyit tudott formálni, ennyit tudott fejleszteni, ennyit tudtam belőle tanulni. Az egésznek meg az volt a lényege. :) Nincs mese, kell egy másik út, amivel folytathatom a tanulást. :) Azt már tudom, hogy a világ kicsi, naaagyon kicsi, úgyhogy nem lesz nehéz onnan folytatni, ahol abbahagytam. Azt már nem fogom érezni, hogy "feladtam", vagy "visszafordultam", mert úgy érzem, hogy "kész" van. :)

Azóta van egy negyedik érvem is, ami igazából a döntés meghozatalától teljesen független, mert csak pár napja tudatosult bennem, hogy hoppá:

• Malajziában visszadobták a vízumigényemet Indiába hivatalosan is, ami elméletileg nem baj, mert Sri Lankán még igényelhettem volna vízumot, ahol megadják pacsira. Viszont pár napja találkoztam itt egy csávóval, aki mondta, hogy "igen, megkapod pacsira, ha nincs korábbi elutasított igénylésed; ha külföldi vagy, és el voltál utasítva, akkor az ország, ahol indiai vízumot akarsz szerezni, nem Sri Lanka. Menj Thaiföldre!". Szerencse a köbön. :)

Szóval lényeg a lényeg, úgy fest, hogy valamikor szeptember közepe felé érkezem haza - pontos dátumot azért nem tudok mondani, mert a gépem Münchenben száll le, ahol még ismerősökkel találkozás-hazastopp, szóval pár nap még biztos, mire hazavergődök, de szeptember közepétől biztosan elérhető vagyok. :)

Ilyen volt megélni 30 nap Ramadánt...

Malajziával kapcsolatban van még egy dolog, amit meg kell említeni: az ország lakosságának java része - kb. 61%-a - muszlim. Ez ugyan normális esetben pont teljesen mindegy kellett volna, hogy legyen, azonban az érkezésem után 4 nappal - július 21-én - kezdetét vette a ramadán, aminek én is nekiálltam...

Egészen régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon tényleg van-e bármiféle hatása a böjtölésnek? Majdnem minden vallás ismeri a böjt fogalmát, és mindegyik egyfajta testi-lelki megtisztulás eszközeként tekint a böjtölésre.

Mivel épp olyan országban voltam, ahol böjt hónapját tartották, úgy döntöttem, csatlakozom a hívőkhöz - nem vallási okból, hanem mert kíváncsi voltam. Ez lehetővé tette, hogy pár szabálytól eltekintsek, illetve pár szabályt másképpen alkalmazzak, mint a vallási okokból böjtölők.

Első körben nézzük a ramadán szabályait:

• napkeltétől napnyugtáig nincs evés
• napkeltétől napnyugtáig nincs ivás
• napnyugta után napkeltéig annyit eszel és iszol, amennyit csak szeretnél - és leginkább annyiszor, ahányszor csak szeretnél.

  Ez utóbbi pont miatt szokták az utóbbi időben kétségbe vonni a ramadán eredeti célját és értelmét, ugyanis a ramadán hónapja sok helyen átalakult amolyan éjszakai "nagy zabahónappá" - ami valahol kimondottan érthető.

Én ettől a sémától az alábbiakban tértem el:

• napi 1x eszem, este 7 órakor.
• egész nap iszom - a vesém miatt.

A helyiek szerint ezzel a szabályrendszerrel is megfelelek a hivatalos ramadánnak, mivel ha egészségügyi okokból muszáj innom nap közben, azt megengedi a ramadán. Azt pedig megint csak megengedi, hogy ne keljek fel hajnalban enni, ha nem akarok, ahogy azt is, hogy ne egyek egész éjszaka, ha nem akarok. :)

A tapasztalatokról:

Elvárások

• nagyon hamar nagyon éhes leszek
• pár nap után jobb lesz
• egy hét után sokkal fókuszáltabb leszek
• le fogok gyengülni nagyon
• kicsit jobban megismerem magamat

Az első hét

A legelső csalódás az első héten ért: gyakorlatilag a szervezetem anélkül állt át a napi 3 alkalmas étkezésről a napi 1 alkalmas étkezésre, hogy abból bármit is észleltem volna. Nem voltam éhesebb, nyűgösebb, agresszívabb, nem kívántam a kaját. Picit azt hiszem, hogy fáradékonyabb voltam, mivel délutánonként mindig kellett tartanom egy csendes pihenőt, de ez azért is lehet, mert ekkor érkeztem meg a Perhentianre, és nem voltam hozzá szokva a levegőhöz.

Először azt hittem, hogy annak az oka, hogy nem vagyok éhes, az all-you-can-eat menü a vacsoránál, de a helyi ismerősökkel kielemeztük, és egybehangzó véleményük szerint nyugodt lehetek benne, hogy hiába eszek meg 2 tányér salátát répával, attól nem fogok 24 órára jól lakni.

A második hét

A második hét kicsit parásan telt abból a szempontból, hogy az egész héten mondjuk kétszer, ha kellett WC-re menni, ami miatt picit aggódtam. Éhesnek továbbra sem voltam éhes, nem éreztem magamat sem fókuszáltabbnak, sem vidámabbnak, sem elégedettebbnek - igazából kezdtem kicsit csalódott lenni, mert azt reméltem, hogy lesz valami kézzel fogható hatása ennek az egész dolognak, de valójában abszolút semmit nem tapasztaltam - hacsak azt nem, hogy látszólag teljesen felesleges naponta 3x enni. :)

A harmadik hét

Azt hiszem, ez volt a vízválasztó. A harmadik hét vége. Abba akartam hagyni - nem azért, mert nehéz volt, vagy mert megerőltető lett volna. Egészen egyszerűen azért, mert semmi értelme sem volt, akkor meg minek... Aztán egyik nap kint ültem a parton az egyik nyugágyban, olvastam és közben zenét hallgattam, és hirtelen megváltozott a zene. Hirtelen hallottam csak a dobot. Aztán csak a cintányért. Aztán csak a gitárt. Aztán csak az éneket. Aztán az egészet együtt, ahogy eddig mindig. Namost, azt tudni kell rólam, hogy nekem sem ritmusérzékem, sem semmiféle zenei tehetségem nincsen, arra a kérdésre pedig, hogy "Andriska, milyen hangszerek vannak ebben a zenében?" az automatikus válasz a "gitár", mert az mindenben van. És ennyi. :) Azt nyilván nem tudom, hogy ez az új "képesség" kapcsolatban van-e a ramadánnal, vagy csak épp így jött ki, mindenesetre innentől kezdve nem volt kérdéses, hogy végigcsinálom a 4 hetet.

Két nappal később vettem észre azt is, hogy néha annyira elkalandoznak a gondolataim beszélgetés közben, hogy egyszerűen nem hallom meg a beszélgetés során, amit nekem címeznek. Ilyen volt korábban is

A negyedik hét

Hasonlatokban és Metaforákban gondolkodok. Ha valakinek valamit el akarok magyarázni, akkor pillanatok alatt összeáll a fejemben egy kép arról, hogy hogyan tudok a legérthetőbb lenni, és baromi hamar át tudom adni az információt. A másik ilyen dolog, amit észrevettem, hogy bármiből tudok ötletet csinálni tetszőleges mélységig - szédítő érzés. Az egyik délutánt azzal töltöttem, hogy sétáltam a parton, és minden egyes dologgal kapcsolatban, amit megláttam, kitaláltam egy játékötletet. Nagyon-nagyon elképesztő élmény volt! :)

Amit kaptam

• Azt hiszem, hogy megértettem, hogy az teljesen mindegy, hogy mit gondolok, vagy hogyan vélekedek valamiről, attól még az a valami olyan, amilyen. :) 
• Szintén megtanított rá, hogy nagyon sok dolog, amit megszokásból teszek, nem feltétlenül a testem, hanem az elmém érdekeit szolgálja - lásd vízipipázás, vagy kajálás "csak, mert jól esik!". 
• Azt hiszem, hogy ebben a hétköznapi tudatosság, itt-és-most dologban van valami.
• Szép lassan kezdem felfogni azt is talán, hogy teljesen más dolog valamit úgy tudni, hogy "olvastál róla", vagy "az egyetemen megtanították", és valamit úgy tudni, hogy megtapasztaltad és átélted. És ezt a dolgot tanulom már lassan jó 6 hónapja...

És igen, azt hiszem, hogy jövőre ismét meg fogom ismételni, mert kíváncsi vagyok, hogy olyan dolog-e ez is, hogy minden egyes alkalommal újabb-és-újabb dolgot tanít. :)

Perhentian: 3 hét a Paradicsomban

Azt hiszem, szeretek mindenféle előzetes tervek és elvárások nélkül új országba érkezni. Így volt ez Malajziával is: Megérkezésemkor fogalmam sem volt róla, hogy mivel fogom eltölteni azt 34 napot, ami a gépem indulásáig hátra volt. Volt ugyan egy homályos elképzelésem arról, hogy mit szeretnék, de őszintén szólva esélytelennek tűnt... Pedig bejött. :D

Kuala Lumpur csapó #1

Nagyjából 1 hónappal vagyok elmaradva az írással - azonban érdekes módon mindössze két helyszín leírása hiányzik. E két helyszín közül az egyik Kuala Lumpur, ahol malajziai tartózkodásom indult, és ahol végződött.

Yangshuo képek

Sikeresen visszaértem Kuala Lumpurba, és ismét van normális internetem, úgyhogy gyorsan feltöltöttem néhány elmaradt képet és videót Yangshuoról és Guilinről.

Van köztük pár egészen jó is, azt hiszem. :)

Ráhangolódásnak egészen jó. :)

Tutaj.

Azt hiszem, a legjobb yangshuós kép.

Ez meg a másik.

A kép jól szemlélteti, miért nehéz kínában fényképezni:
vagy nagy a szmog, és emiatt a háttered ködös lesz,
vagy nagy a páratartalom, és emiatt a háttered ködös lesz. :(

Végremegvagy! :) Két hétig tartott,
mire sikerült elkapnom egyet! :)

Emberek.

És végül sikerült ezt is feltöltenem (ami ezt illeti, ezt kb 2 hete töltöttem fel, mindössze 17 órába telt. :D)

Egy nap Shenzhenben

Shenzen városában egyetlen napot töltöttem, CouchSurfinggel. Igazából azt kell mondanom, talán az egyik legjobb CouchSurfing hosztom volt itt az eddigi utam során. :)

A vonatom valamikor délelőtt 10 és 11 között ért be, a hosztom este fél6-ig dolgozott, úgyhogy volt nagyjából 7 órám a városban. Ebből az első kettőben olcsó kajára vadásztam, ami nem volt egyszerű: Shenzhen nemzetközi repülőtérrel rendelkezik, és közvetlenül a szomszédságában foglal helyet Hong Kong, így gyakorlatilag mindenki, aki Hong Kongból Kínába szeretne lépni, keresztülhalad rajta (vagyis a legtöbben, így pontosabb). Ennek megfelelően az árai jóval magasabbak, mint általában a kínai városokban.

A város kimondottan modernnek és európainak mondható: mindenütt hatalmas irodaházak, kínai stílusú bevásárlóközpontok. Ez utóbbiak abban térnek el a mi megszokott bevásárlóközpontjainktól, hogy rendszerint hihetetlenül zsúfoltak áruval, és az Adidostól a Nikán keresztül a Sumsangon át az iPone-ig minden megtalálható bennük. Viszont cserébe lehet alkudni. :)

Végül legnagyobb meglepetésemre találtam egy pékséget, ahol sikerült bevásárolnom magamnak pár helyi péksüteményt és egy jó nagy bóucot. Eddigre délután kettő felé járt az idő, úgyhogy úgy határoztam, hogy átmegyek a találkozási pontunkhoz, és olvasni fogok. Nem döntöttem rosszul, egy jó másfél órát utaztam a metrón, mire sikerült átvergődnöm a városon, úgyhogy végül valami 1 órát kellett csak várnom.

Végül megérkezett Ou, a hosztom, egy kollégája, és annak barátnője társaságában. Eredetileg azt tervezte, hogy beülünk valahova vacsorázni, de a parkolóban összefutott a kollégával (akinek sajnos nem emlékszem a nevére), aki rögtön mondta, hogy szívesen csatlakozna hozzánk a barátnőjével. Ouról azt kell tudni, hogy informatikusként dolgozik, és szeret idegen országokról szóló sztorikat hallgatni, ezért is hosztol külföldieket. Ami számomra egészen meglepő elszántságot mutatott a részéről, hogy a srác előző nap költözött az új albérletébe, és ennek ellenére írt nekem CouchSurfingen, hogy szívesen ad szállást, ha kell. :)

A csapat első körben Subwaybe akart menni, amiről szerencsére végül letettek, és végül beültünk egy kínai étterembe. Hát, egészen más élmény úgy kaját választani az étlapról, hogy van, aki elmondja, hogy mit fogok enni. :) Ou az elején kikötött két dolgot: Mivel ez az utolsó napom Kínában, szeretné megmutatni az összes olyan kaját, amit még nem ettem, de illik nem elhagyni az országot a kipróbálásuk nélkül, másrészt pedig ő fizet. :) Ennek eredményeképpen az asztal roskadásig megtelt mindenféle levesekkel, csirkékkel, kacsákkal, tésztafélékkel, zöldségekkel...

Írtó jót beszélgettünk Kínáról, utazásról, informatikáról, fényképezésről, emberekről - kimondottan élveztem - főként azt hiszem azért, mert addigra lassan 3 hete nem volt alkalmam senkivel sem beszélgetni.

Olyan este 10 körül befutott Super Tom is, akit szintén Ou hosztolt, és akkorra ért be a vonatja Hong Kongból. Super Tom éppen Ausztráliából igyekszik hazafelé Chilébe. Ausztráliában edényeket mosogatott laza 25 dolláros órabérért pár hónapon keresztül, és bár közvetlenül haza akart repülni, inkább úgy döntött, bejárja Eurázsiát a haza vezető úton, és majd valahonnan Spanyolországból vagy Portugáliából hazarepül.

Valamikor éjfél környékén dobtak ki minket az étteremből, ezután hazakeveredtünk, és valami hajnali 3-ig beszélgettünk. 

Másnap reggel ébredés után fogtam magamat, kicaplattam a reptérre, és... kétségbe estem: Egyrészt picit késésben voltam (nem kimondottan vészesen), másrészt viszont az AirAsia sem a Terminal A-hoz, sem a Terminal B-hez nem tartozott, ráadásul hiába kérdezgettem az embereket, senkinek nem volt elképzelése sem róla, hogy Shenzhenben vajon honnan indulnak az AirAsia gépek (beleértve a reptéri személyzetet). Nagyjából 10 percnyi kérdezősködés után végre találtam valakit, aki közölte, hogy hát nem innen, át kell mennem a nemzetközi terminálra, ami új, ezért nincs még kiírva sehova, hogy létezik (WTF?!)....

Szóval átcaplattam, leadtam a csomagomat, elhagytam az országot, beszálltam a gépbe, és elndultam Malajzia felé...

Türüpc. :)

És én még azt hittem, hogy teljesen esélytelen
lesz CS hosztot találni Kínában. :)