Ilyen volt megélni a második a második hónap utazást!

Azt hiszem, hogy egy hosszú út során a leghasznosabbak mindig azok a pillanatok, amikor leülsz, és próbálod megfogalmazni, mi jár a fejedben az elmúlt időszakoddal kapcsolatban - hogyan gondolsz vissza a pár nappal, héttel, hónappal korábbi eseményeket. Éppen emiatt nem  a szokásos "ekkor és ekkor ez és ez történt" jellegű bejegyzéseket tartom igazán fontosnak. Sokkal inkább az olyanokat, amik megírásához nem elég visszatekerni az idő szalagját, és lejátszani ugyanazt újra és újra...

Másfél hónappal ezelőtt írtam az első "ilyenvolt" bejegyzésemet, pontosan 30 nappal az indulásom után. A másodikat nem akartam óramű pontossággal a 60 napon megírni - szerettem volna ráhagyni egy kis időt, hogy leülepedjenek a történtek, és most érzem úgy, hogy ez megtörtént. Kicsit kísérletnek fogom fel ezt a dolgot - szeretném tudni, hogy mikor érdemes az ilyesmit megírni, mikor jönnek könnyebben a szavak.

A bejegyzés szigorúan csak a 30-60. napig tartó időszakot fogja tartalmazni. Ez nem nehéz, vannak feljegyzéseim azokról az időkről...

Ez az időszak teljes egészében az Odysszeusznál töltött időt jelenti, tehát csak Ulánbátort, semmi mást. Ez picit furcsa, hiszen alapvetően "úton" vagyok...

Szóval az első hét elsősorban arról szólt, hogy leküzdjem az új környezettel kapcsolatos előítéleteimet. Ezek főként a helyiekkel voltak kapcsolatosak, és majdnem minden előítélet a testi biztonságommal függött össze. Éjszaka nem megyünk az utcára, nem megyünk kocsmába. Nappal nagyon vigyázunk a buszmegállókban, és hasonlók. Ezek a félelmek idővel - ahogy egyre többször kellett szembesülnöm velük - teljesen megszűntek, és egy idő után már teljesen nyugodtan, szabadon sétafikáltam a városban az éjszaka kellős közepén is.
Szintén erre az időszakra tehető annak a döntésnek a meghozása, hogy maradok még egy hónapot Mongóliában. Emiatt pár napig - kb. egy hétig - elég sokat stresszeltem: Hogyan érinti ez az útvonalamat? Melyik országból csípjek le? Hogy fogok hazaérni év végére? Megígértem otthon, hogy karácsonyra megjövök, mi lesz ezzel? Honnan teremtem elő a pénzt? Egyeltalán van-e elég pénzem? Ezek a kérdések egyidőben zúdultak a nyakamba, nem kis káoszt okozva a fejemben.

A következő hét valamivel jobb volt: szép lassan kezdtem átlátni a helyzetet. Úgy határoztam, hogy dolgozni fogok. Ekkor már két hete voltam UB-ben, és a város már kevésbé kötött le. Gyakran azon vettem észre magamat, hogy unatkozom nap közben, és olvasni, tanulni támadt kedvem. Soha az életben nem olvastam korábban informatikai könyveket és most újat akartam tanulni: könyvből. Nem tudom, hogy kimondottan az unalom volt-e ennek a dolognak az oka, de feltételezem, hogy legalábbis közrejátszott. 

Az azutáni hetemben ez a tanulhatnék elcsitult. Az igazsághoz hozzátartozik,  hogy találtam magamnak egy kis munkát, ami lekötötte a napjaimat. Nem mondanám azonban, hogy teljesen felhőtlen időszak volt: Felerősödött a honvágyam, és mehetnékem támadt. Úgy éreztem, nem azért indultam útnak, hogy egy helyen heteket töltsek el, hanem hogy haladjak - itt pedig csak vesztegetem az időt. Szerettem UB-t, de nem ez volt az úticélom. A honvágynak, és ennek az "indulhatnék" érzésnek az volt a specialitása, hogy néha teljesen megszűnt, néha teljesen felerősödött. Ha valamihez kötnöm kellene, akkor talán azt mondanám, hogy attól függően, hogy épp mennyien voltak körülöttem, vagy mennyire volt zsúfolt egy-egy napom.

Az időszak utolsó hete teljesen megdöbbentett magammal kapcsolatban: Ekkor derült ki, hogy fel kell adnom az egyik eredeti úticélomat - pontosabban a háromból kettőt: Tibetet és Nepált. Nagyon furcsa volt, hogy amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem mehetek Tibetbe, nem sajnáltam a dolgot. Tibet eredeti fénye idővel elkopott, és arra, hogy nem mehetek be, nem csalódottan, inkább bosszúsan gondoltam: így most új útvonalat kell csinálni. Ennek a változásnak azt hiszem az az oka, hogy idő közben rájöttem, hogy nem vagyok buddhista mert nem tudom elfogadni a vallással járó imákat, isteneket, szertartásokat. És legfőképpen nem azt, hogy "ez így van, mert XY azt mondta." Ami érdekes, hogy ennek ellenére szeretnék a végére járni annak, hogy amit egy ember X száz (ezer) évvel ezelőtt állított egy másfajta tudatállapotról, az vajon igaz-e, és amennyiben igen, hogyan érhető el. Ezt felismerni egy hihetlenül fontos, de nagyon megrázó élmény volt, viszont szükségszerűen magával hozta a Tibet iránti rajongás elvesztését is.

Az, hogy fel kellett adnom Tibetet - és vele együtt Nepált is -, természetesen új útvonal kidolgozását igényelte. Az, hogy a korábbi útvonalamat - amin korábban napokig dolgoztam - pillanatok alatt, mindenféle érzés nélkül hajlandó voltam kidobni, egészen meglepett már akkor is. Így visszagondolva, azt hiszem, lelkiismeretfurdalásom volt amiatt, hogy nem ragaszkodom az útvonalhoz eléggé. Most, picit később azt mondanám, hogy ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy addig, amíg hasznosan ki tudom tölteni az utazással töltött időt, mindegynek gondolom, hogy merre megyek, mert biztosan jó irányba... :)


Márpedig hasznosan ki tudom tölteni az utazással töltött időt...