Dalai Eej - a Höszgöl-tó

Öt fős csapatunk két nappal ezelőtt sikeresen visszaért UB-ba a Höszgöl tótól. Sajnos a Murphy gondoskodott róla, hogy életjelet ne nagyon tudjak adni magamról, ugyanis a lépcsőházunkból idő közben eltűnt az internet, és Hang Anh-nal úgy beszéltük meg, hogy 1 napot pihenünk a városban, és utána irány a sivatag - így nem nagyon volt időm sem net után kutakodni, mert egy csomó teendő maradt a két napra. Emiatt elnézést kérek, azonban remélem, hogy a következő bejegyzés kárpótol titeket a +2 napnyi várakozásért. :)

Szóval 5-en indultunk a Höszgöl/Khovsgol/Huskul tóhoz (én a Dalai Eej nevet jobban szeretem, magyarul kb azt jelenti, hogy Anyaóceán):

• Kasia, a lengyel lány, akiről már sokat írtam. 
• Uyhan, egy Belső-Mongóliából származó leányzó, aki a MUISZ-en tanul, és piszok jól beszél mongolul. :) 
• Zuna, Uyhan barátnője, aki szintén Belső-Mongóliából származik, egy meglehetősen félénk, de nagyon kedves lány, akivel nehezen kommunikáltunk, mert nem beszél túl jól angolul. 
• Gerome, egy francia srác, aki csak 1 hónapja érkezett - hogy pontosan mit csinál, azt nem igazán értem. Elvileg villamosmérnök, aki tréningeket tart helyi bányacégeknél, viszont valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem hotelban vagy vendégházban lakik, hanem a koliban... 
• Ja, és meg még ott voltam én, mint 5. :)

A busz délután 5 órakor indult Ulánbátorból. Előző nap Kasia megvette a jegyeket - mintegy laza 3 és fél órás sorbanállás után -, így csak oda kellett mennünk, bepakolni a csomagjainkat, felszállni a buszra, és irány Mörön városa. A járatunk tömve volt emberekkel - az van, hogy hivatalosan van 32 hely a buszon, ezeket előre meg lehet venni (az összeset, nem úgy, mint otthon, lásd Budapest-Kanizsa járat). Emellett van nem papír alapú jegyből annyi, ahány ember épp utazni akar - értsd: Odamész a sofőrhöz, közlöd vele, hogy véletlenül van 15000 tügrüköd, és ő véletlenül dobozokból és táskákból épít neked egy helyet. Így aztán hozzávetőlegesen 50 fővel indultunk. :)

A busz az első 3-4 órát sokkal jobb minőségű betonúton tette meg, mint amilyenek a mi útjaink -, kimondottan élveztük az utazást, és azon viccelődtünk, hogy nem értjük, mi a hiszti oka a külföldiektől, akik állandóan azért vinnyognak, hogy pocsékok az utak Mongóliában. Aztán a semmi közepén a busz hirtelen lassított, és... Pár perc múlva egy út nélküli mezőn száguldottunk  eszeveszett, kb. 25 kilométer per órás sebességgel. Ezzel nem is lett volna baj, de még ilyen lassú tempó mellett is percenként kétszer úgy érezted, hogy sikerült elsajátítani a levitáció képességét. :) Na ez ment este 9-től reggel 9-ig, amikor kiszálltunk a buszból Mörön városában. Út közben 3x álltunk meg - mindhárom alkalommal aránylag nagynak számító települések éttermének közelében, hogy aki akar, tudjon enni. Egyébként érdekessége a helyi járatoknak, hogy nincs menetidő: az Ulánbátor-Mörön járat menetideje pl. 14-36 óra, mivel rengeteg gubanc közbejöhet az "úton".

Én kimondottan élveztem a zötykölődést, bár aludni gyakorlatilag egyeltalán nem tudtam. Végigmeditáltam a kb. 17 órát, és milliószor megköszöntem magamnak, hogy végül elmentem a vipassana kurzusra, mert kb. esélyem nem lett volna túlélni ennyi ülést behúzott lábakkal (aránylag magas vagyok, és otthon általában a 2 órás buszutakon is majd' megpusztulok a térdeim miatt).

Mörönben fogtunk magunknak egy sofőrt, aki 15000 tügrükért(/kopf) elvitt minket Khvratgalba, ami a tó legdélebbi részén fekvő pici falucska. Magával hozta a családját is, akik amúgy is oda indultak - út közben mongol zenét hallgattunk, és élveztük a kilátást.

Kb. ilyesmi volt a kilátás végig az út alatt
A kép amúgy Mörön határában készült.

Mikor megérkeztünk, először is dobtunk egy hátast: ez a tó tényleg meseszép, és olyan kék, mint  a tenger!

És ez még csak a kezdet!

Mivel nem volt semmi konkrét célunk, elindultunk Északra a tó nyugati partján, és a falutól kb. fél órányi sétára, az erdő szélén, a tó partján találtunk egy sátrazásra és tűzgyújtásra alkalmas helyet.

Az első este aránylag nyugisan telt: fagyűjtés, vízhordás, kajakészítés, beszélgetés, felderítés, gyönyörködés a tóban.

Az éjszakáról: A hálózsákom nagyon jól teljesített. Nap közben ugyan kb. 22-24 fok lehetett, éjszakára azonban - mint később kiderült - a levegő hőmérséklete még mindig -15 fok alá süllyed. Ezt kb. úgy kell elképzelni, hogy nem fázol sehol, kivéve azon az apró pici résen, amin keresztül az orrod a külvilággal érintkezik. Az viszont pokoli rossz. :)

A második nap reggelére a tó vízét kb. 5 méter távolságig a parttól jég borította.
A jég nem volt összefüggő, arra tippeltünk, valamikor az éjszaka jöhetett északról.

Jég távolról

Jég közelről

Történt egy apró malőr is: reggelre eltűntek a cipőink. Valaki az éjszaka úgy döntött, megtréfál bennünket. Az 5 pár cipőből 2.5 pár maradt meg - enyém volt a fél, amit nagyon sajnálok, mert nem terveztem magamnak új bakancsot venni az út végéig.

A lányok szereztek maguknak gumicsizmákat a közeli jurtatáborból, és elindultak be a városba, hogy szerezzenek normális cipőket. Addig Gerome és én kerestük az elveszett cuccokat, de nem találtunk semmit... Idő közben hozzánk csapódott egy kóbor kutya, akit elneveztünk Lazynek - egyes esetekben Cuddle-nek, de igazából egyikre sem hallgatott, szóval mindegy. :)

Valamikor délután 5 óra felé értek vissza, úgyhogy aznap nem indultunk tovább - ezzel elvesztettünk fél napnyi járást, ami kb. tippre pont a tsataanok megtalálásához kellett. Nem voltunk emiatt különösebben letörve, mivel a látvánnyal még mindig nem tudtunk betelni.
Este átjött hozzánk a jurtatábor szakácsa, aki mesélt egy kicsit az életéről: Télen Ulánbátorban dolgozik egy francia étteremben szakácsként, de igazából nem szereti túlzottan azt az életet: sok a rohanás, sok a stressz, pocsék a levegő. Így nyaranta felmond, és átköltözik pár hónapra a tóhoz, ahol gyakorlatilag semmi civilizáció, csak a természet mindenütt. Ez a pár hónap segít kitisztítani a fejét, így amikor visszatér UB-be, mindig tudja, hogy éppen mi az, amivel szívesen foglalkozna, és azt csinálja az elkövetkezendő egy évben.

Másnap reggel korán indultunk: Nem tudtuk, hogy pontosan hova, csak azt tudtuk, hogy északra akarunk menni, hogy jobban belássuk a tavat. Gerome-mal rövid fejszámolás és egy térkép alapján kiszámoltuk, hogy az eleve teljesen esélytelen, hogy az egész tavat lássuk egészében: 136 km hosszú, és a legszélesebb pontján kb. 35 km széles lehet. Arra viszont jó esélyt láttunk, hogy a déli részen lévő félszigeteket el tudjuk hagyni, így legalább valamennyit láthatunk a hatalmas vízfelületből.

Út közben találkoztunk jakokkal, mint John. :)

Nem panaszkodhatunk, bejött a számításunk, ami a látványt illeti:

Estére találtunk egy nagyon jó helyet sátrazáshoz és tűzgyújtáshoz, úgyhogy le is telepedtünk, és órákon keresztül teljesen csendben ültünk egymás mellett, hallgattuk a természetet, és néztük a kristálytiszta tavat.

A következő napunk aránylag rohanós volt: Vissza kellett érnünk a faluba, mert a rá következő nap indultunk Mörönbe. Gerome ötlete alapján nem az eredeti útvonalon mentünk vissza, hanem megkerültünk egy hegyet, ami... Nos, aminek eredményeként jó 10 km-rel többet sétáltunk, mint terveztük, úgyhogy estére keményen elfáradtunk - csináltunk magunknak még egy adag tonhalas tésztát, és sipirc haza.

A hazaút eredetileg úgy nézett volna ki, hogy az a srác, aki felhozott minket Khvratgalba, visszavisz minket UB-be. Idő közben azonban megbetegedett a kisbabája, úgyhogy Möröntől lepasszolt minket egy ismerősének, akinek valamivel magasabb, orosz katonai furgonja van, ami azt jelenti, gyorsabban hazaérünk. Hát, örültünk neki. Megvártuk az új sofőrt Mörönben. Kb. a következő párbeszéd zajlott le a csapatunk és a sofőr között, amikor megérkeztünk:
 - Pakoljatok át, indulunk!

 - Jééj! Már megyünk is?
 - Dehogy, még előbb megtöltjük a furgont emberekkel.
 - Cool, hány ember kell még?
 - Még legalább 10.
 - Jó vicc. :))))
 - <komoly arc>

A furgon 11 személyes volt. Mi 17-en voltunk benne. Eredetileg baromi dühös voltam a sofőrre, aztán rájöttem, hogy igazából szabad akaratodból szállsz fel egy ilyen járatra, és alternatívaként még mindig ott van a busz, szóval... Végül megértettem, hogy itt így mennek a dolgok - európai szemmel nézve nyilván nem kényelmes egy 3 fős széken 5-en ülni, ez egyértelmű. Viszont itt nem nagyon van alternatíva: sokan utaznának, kevés a jármű - ki kell használni... :) A furgon egyébként tényleg aránylag gyorsan hazarepített minket, csak hát a végére mocsokmód fájt az ember bal oldala azért, mert a zötykölődéstől szétverte a furgon fala. Piszok mód fájt a jobb oldala is, mert a tőle jobbra ülő 120 kilós emberrel folyamatos akaraterő-küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy legyen helye. Tanulságos út volt, nagyon sokat tanultam belőle!

Ja, és pár háttérkép az útról - sajnos, ahol most vagyok, piszok szar a net, úgyhogy nem nagyon tudok sokat feltölteni, de majd ha hazaértem, megmutatom a többit! :)

:)

Megpróbálom újra, kíváncsi vagyok a hatására: Ha tetszett a bejegyzés, kérek egy lájkot! :)