Nem kimondottan rövid szösszenet arról, hogy Kínába bejutni egyszerűbb, mint kijutni Mongóliából. :) A bejegyzést jópár nappal ezelőtt írtam, csak eddig nem volt netem. :)
Ma június 30. van. Másfél héttel ezelőtt léptem át a kínai határt, Zamin Uudnál. Messze nem ez volt életem legbiztonságosabb határátkelése, de végül sikerült... :)
Hajnalban, fél7-kor ért be a vonatunk Hong Anh-nal a mongóliai Zamin-Uud városába. Az út meglehetősen eseménytelenül telt, zenét hallgattunk, levest ettünk, aludtunk, vagy ha épp sivatagi homokfúváson haladtunk keresztül, akkor prüszköltünk a homoktól. Igen, ilyenkor hiába csukod be az ablakot, ha a vagon többi részén nyitva marad, akkor semmi értelme sincs. A harmadik ablakbecsukás után mi is beláttuk ezt, arcunkra húztuk a sálat, és vártuk, hogy kicsit leülepedjen a por.
Nagy nehezen sikerült lekászálódni a vonatról, és elindultunk a zajos, hömpölygő tömeggel egy véletlenül választott irányba..
Az elmúlt két hónap során hozzászoktunk, hogy a mongolok néha megbámulnak minket, vagy ha ujjal mutogatnak ránk, miközben egymás között nevetgélnek, így már meg sem lepődünk, amikor megáll előttünk egy csoport gyerek a peronon, és másodpercekig csak az arcunkat bámulják. Majd nevetnek, és elszaladnak.
- A határ 8-kor nyit, van még másfél óránk, hogy odaérjünk - mondja Hong Anh, aki amúgy Sydneybe igyekszik. Majdnem az út felénél jár, ha a távolságot nézzük, de Indonézia magasságában nehézségei lesznek, ha tényleg repülő nélkül akar eljutni Ausztráliába.
- Nem valami sok, a net szerint van még van vagy 30 km a határig. Éhes vagy? - válaszolok. 30 km a világ nagy részén nem mondható soknak. Mongóliában attól függ. Ha van út, akkor nem sok. Ha nincs, akkor jó háromnegyed óra-óra zötykölődés. Autóval.
- Kibírom, majd eszünk Erlianban.
- Akkor keressünk egy taxit.
Ez sosem nehéz: az országban élő emberek nagy része sofőr is egyben. Tetszőleges városban, ha kisétálsz az út szélére, kirakod a kezedet, maximum a harmadik autó meg fog állni, és megkérdezi, hogy merre mész. Ha tudod a választ - mongolul, természetesen -, akkor a sofőr mérlegelhet, hogy megéri-e neki a kerülő, vagy sem. Általában megéri. Ha nem tudod a célodat, akkor csak beszállsz a taxiba, illedelmesen közlöd, hogy "csigeré", vagyis előre.
A forgalmasabb közlekedési csomópontoknál - ilyenek a vasútállomások és a buszpályaudvarok - ezen felül mindig van Jeep stand, vagy minibus stand. Itt sem volt ez másként, úgyhogy két percen belül legalább 5 csillogó szemű sofőr állt körbe minket, és elkezdődött az alkudozás. Ez jó lehetőség, könnyű alkudni.
- 30.000 tügrükért átviszlek a határon - kezdi az egyikük.
- Benzinpénz? (ez a kérdés itt rendkívül fontos. - a szerk.)
- Ti fizetitek. (ezért. - a szerk.)
- 30.000 kettőnkért?
- Fejenként.
- Nem jó, 15.000 fejenként, és a benzinpénz benne van az árban. - jelentettük ki határozottan, és hogy biztosan megértsék, rajzoltam két pálcikaembert, egy rendkívül satnya benzineskannát, bekarikáztam őket és fölé írtam az árat.
Nagyjából ismertük az árakat, és tudtuk, hogy a határátkelést olyan 20.000 tügrük magasságában meg lehet úszni fejenként reálisan, de most jó volt a helyzetünk, mert sokan voltak körülöttünk. Az idegeneknek mindig örülnek, és hamar megtalálják őket: az ország olcsó, és akármilyen egetrengetően nagy árat is mondanak, az idegennek még mindig olcsó lesz, ezért nem fog alkudozni. Gyorsan, nagyot akasztani - ezt jelentjük mi. Csakhogy Hong Anhnal és velem más a helyzet, nem két hétre jöttünk nyaralni: A lány még 9 hónapig lesz úton, és nekem is hátra van még jó 5 hónap az utam végéig. Emiatt szűkösek az anyagi kereteink: alku nélkül hamar haza kéne fordulunk.
A sofőrök összenéztek, ketten távoztak, a maradék három még próbálkozott.
- 20.000?
- 15.000.
- 18.000?
- 15.000.
- 16.500?
- 15.000.
Végül az egyikük megelégelte a dolgot, és bólintott: kövessük. A minibuszban már volt egy öltönyös-diplomatatáskás kínai, akiről csak úgy ömlött a víz, és egy nagy darab mongol. Bepakoltünk, megbámultak minket, illedelmesen köszöntünk mindkettejüknek, és elindultunk. Az út nem tartott sokáig: kb. 20 perc alatt kiértünk a városból, és újabb 10 perc után odaértünk egy kordonhoz. A kordonnál katonák álltak, és jelezték, hogy forduljunk jobbra, majd álljunk be a sorba. Nos, ez a sor hozzávetőlegesen 300 autóból állt addigra. Az autók előtt és mögött nem lehet járkálni: ott autók állnak. Gyakorlatilag folyamatos a lökdösődés a kocsik között - nincs egyetlen ép jármű sem körülöttünk.
A rendre és a fegyelemre a katonaság felügyel: kb. 10-15 katona, akik elindítják, vagy épp megállítják a menetoszlopot, és gondoskodnak róla, hogy csak az az autó haladhasson tovább, amelyiknek ők maguk megengedték. Ezért aktív a lobbi. A mi sofőrünk is kiszáll, és megy pacsizni. Visszaküldik. Várunk. Fél órája ácsorgunk egy helyben, amikor az autó jobb oldalán kiabálás hallatszik. Körülöttünk minden autóból kiszállnak, és arrafelé bámulnak: Két sofőr egymásnak esett, és többen bekapcsolódtak a spontán verekedésbe. Pár pillanattal később megjelenik egy katona, aki üvölteni kezd a sofőrökkel, akik üvölteni kezdenek a katonával, és fenyegetően rázzák az öklüket; mindkét fél. Ez pár percig eltart, és az vet neki véget, hogy megjelenik egy rakat másik katona is, gumibotokkal.
Nade hohó! Ezek a katonák felügyelték eddig azt, hogy ki és mikor indulhat. Most ott állnak a két sofőr körül, és velük törődnek. Közben körülöttük felzúgnak a motorok, és az oszlop megindul - piszok lassan ugyan, de haladunk. Ha sikerülne bekerülnünk a fő sávba, akkor akár már kint is lehetnénk... Már csak egy autó van előttünk, most kanyarodik... Vééégre... Írtózatos csörömpölés. Az autó hátsó szélvédője betört egy felé hajított, kimondottan nagy kődarab miatt. Az egyik katona hajította el a követ. Látszólag nem hatotta meg az anyagi kár, amit okozott, és az sem zavarja, hogy esetleg valakinek baja eshetett volna. Nem mondom, picit azért féltem, hogy esetleg mi is kapunk, de mivel a betört üveg hatására az előttünk álló kocsi megállt, értelmetlen lett volna minket is megdobálni: jó időre minket is kivontak a forgalomból.
Újabb egy óra ácsorgás következett: az előttünk lévő kocsit - némi veszekedés után - elvitték -, és így most mi vagyunk az elsők. A lökhárítónknak egy katona támaszkodik, már vagy egy fél órája, ezzel jelezve, hogy nem mehetünk. Egyszer csak int: cigit kér. A sofőr kipattan a kocsiból, megkínálja. A katona félreáll, meggyújtja a cigarettát, mi pedig végre elindulhatunk a határ felé.
Jó egy kilométer múlva azonban ismét megállunk - vagy legalábbis lelassulunk. Itt országelhagyási illetéket kell fizetni kétes külsejű hölgyeknek. Vagy legalábbis Hong Anhnal másra nem tudunk gondolni, de úgy döntünk, nem fizetünk semmit. Ha a határon para lesz belőle, megvesszük ott, akkor legalább biztosan oda kerül a pénz, ahova eredetileg szántuk. Ezt a nő nem veszi jó néven, de végül tovább engednek minket.
Az országból való kilépés probléma nélkül zajlik: Belépsz az épületbe, kitöltöd a departure cardodat, amiben jelzed, hogy az adott napon ezzel és ezzel az útlevélszámmal ez és ez a külföldi elhagyja az országot. Elkérik a belépéskor kapott vámnyilatkozatodat. Meg sem nézik, hogy megvan-e a késem, vagy hogy ez az a kés-e, amit behoztam. Talán nincs is értelme.
Ezután jön a legrázósabb rész: a szkennelés. Hátizsák le, be a szkennerbe, és imádkozás. Annyira nem ijesztő már a dolog, mint amilyen Oroszországban volt, de most van nálam olyan gyógyszer is, amiről nincs papírom. Előző nap kaptam, Shainsand kórházában, a vesémre. Fájdalomcsillapító, görcsoldó és antibiotikum. Injekció, tehát fecskendővel... A kutyát nem érdekli.
- Tovább! - hallom a parancsot az egyik tisztttől.
Felsóhajtok, és irány a kiléptetőkapu. Itt már nem lehet gond. Kivárom a soromat, és picit megnyugszom. A kilépés már megoldva; már csak Kínának kell beengednie, és akkor minden rendben lesz.
- Útlevelet, departure cardot!
Odaadom mind a kettőt. Várok... Már 5 perce. A többi kapunál már kb. 10 ember kilépett... Hozzászoktam ehhez, Ukrajna óta mindig ilyen. Megnézik az arcodat, összehasonlítják az útleveledben szereplő képpel. Ez kb. jó egy perc, közben nem illik mosolyogni túlzottan, sapit és napszemüveget illik levenni. Próbáltam Oroszországból kilépéskor. Mosolyogtak, de azért levettették velem még a sálat is. A maradék négy perc az útlevél megcsodálása: Milyen országhoz tartozik, mér' így néz ki? Vajon tényleg igazi? "Magyarország" Ez meg milyen ország lehet? Á, Hungary! Akkor mi a fenéért nem azt írják oda?! Jé,de szép híd... Jé, itt is járt?
Ez mindig csendes folyamat, csak feltételezem, hogy ezek járhatnak a túloldalt a papírjaimat vizslató katona fejében. Ehhez én már nem kellek, úgyhogy Hong Anhnal, aki a másik kapunál ácsorog, kedélyesen beszélgetünk arról, hogy pecsét beütése után mi lesz, ha nem engednek be minket Kínába.
- Hát, gondolom vagy kapunk egy fuvart Pekingből a Nagykövetségtől, akik hazaszállíttatnak bennünket, vagy Ulánbátorból, ahonnan szintén hazaszállíttatnak minket. De az országba csak úgy nem mehetünk be, az biztos, csak katonai kísérettel. - elmélkedik Hong Anh.
- Az szívás, ugyanis már nincs magyar nagykövetség Ulánbátorban. Viszont elvileg a senki földjén haza lehetne sétálni, egy darabig biztos nem lőnek le. És vízum sem kell sehova.
Mosolyog.
- Hülye.
Hallom a pecsétet, visszafordulok a katonához, és a kezembe nyomja az útlevelet. Jó utat kíván. Még megvárom Hong Anht, majd örömmel konstatáljuk, hogy mi voltunk az utolsó kilépők ebben a turnusban. Az a fránya európai útlevél - mindig percekig nézegetik.
Visszapakolunk mindent a kocsiba, a szögesdrót-kerítésnél megmutatjuk az őrnek a pecsétünket, és irány a senki földje. Pár perccel később ámulunk: Ez lenne a kínai határ? Na ne már! Ez valami vicc, ugye?
Ami először feltűnik az erliani határátkelőhellyel kapcsolatban, az a gyönyörű szép, hatalmas - legalább 40 méter magas - szivárvány! Megbámuljuk (nagyon). Aztán - miután megbámultuk (nagyon), újra megbámuljuk!
Végül a sofőr betessékel minket az épületbe, ahol a sorbanállás előtt kitöltjük az arrival cardot, vagyis jelezzük az ország felé, hogy megjöttünk. Boldogok vagyunk mind a ketten: Angolul is tud a kártya, értjük, hogy pontosan milyen adatokat kérnek! Kitöltjük, forgókapu, beléptetés, sorbanállás. Végül én kerülök sorra:
- Útlevelet, arrival cardot!
Odaadom mind a kettőt. Várok... Már 5 perce. A többi kapunál már kb. 10 ember belépett... Hozzászoktam ehhez, Ukrajna óta mindig ilyen. Megnézik az arcodat, összehasonlítják az útleveledben szereplő képpel. Ez kb. jó egy perc, közben nem illik mosolyogni túlzottan, sapit és napszemüveget illik levenni (ld. előzmények. - a szerk.) A maradék négy perc az útlevél megcsodálása: Milyen országhoz tartozik, mér' így néz ki? Vajon tényleg igazi? "Magyarország" Ez meg milyen ország lehet? Á, Hungary! Akkor mi a fenéért nem azt írják oda?! Jé,de szép híd... Jé, itt is járt?
Végül megkapom a pecsétet - beengedtek! Öröm és boldogság! Most döntési helyzet következik: Eldönthetem, hogy van-e elvámolnivaló dolog nálam. Fogalmam sincs, tehát irány a zöld vám. Átvilágítják a táskát, majd tovább küldenek: végeztünk!
Erliannal kapcsolatban az embernek olyan érzése van, mintha egy egészen más világba cseppent volna. Először is vannak utak. 4-6 sávos utak mindenütt. Autók... Na azok nem nagyon, de motoros és biciklis rengeteg. A sofőr kirak minket a taxiplaccon, mi pedig azonnal kaja után nézünk. Kb. 10 perc séta után leesik az állunk: Gyümölcsök! A gyümölcs- és zöldségfélék családját Mongóliában számunkra a paradicsom és az alma jelentette, így - miután átváltottuk az összes tügrüköt jüanra (rövid vitatkozás után az árfolyamról), lecsaptunk a meglepett zöldségárusra:
- Két barackot kérek! - kezdte Hong Anh.
- Meg még kettőt, és szőlőt is! - folytattam.
- És még kérnénk fél kiló szőlőt!
- És fél kiló cseresznyét is!
- Meg azt a mangót!
- És két kivit!
- Meg ezt a két banánt!
Szóval végül egy egész zsák gyümölccsel - amiért összesen fizettünk 20 jüent, vagyis kb 700 forintot (ketten) - lehuppantunk egy lépcsőre, és ott helyben befaltuk az egészet. Közben arról beszélgettünk, hogy milyen furcsa: a határ túloldalán sivatag van, olyan igazi: homok és kő és 200 fok és semmi páratartalom, és a sivatagi városok tényleg olyanok, mint ahogy elképzeljük őket. Aztán mész pár km-t, átkerülsz a határ túloldalára, és mintha minden megváltozna: Növények és aszfaltozott utak, és tisztára olyan, mintha nem is sivatagban lennél. Persze, a 200 fokot és a semmi páratartalmat leszámítva - ezek itt is megvannak.
- Ó, és visszatért a 3G a Kindle-ömbe, van ingyen internetünk!
- Kiiiiirály! Akkor derítsük ki, hogy busz, vagy vonat!
15 perc múlva útban voltunk egy taxival a vasútállomásra: 4 óra múlva vonat indul Pekingbe, ha elérjük, akkor nem kell a busszal zötykölődni, és ráadásul az ár negyedéért beérhetünk a városba, ami csudijó lenne, tekintve, hogy több, mint 8.000 forint a buszjegy. A taxis jó fej volt, 10 jüant kért el (~370 forint) kettőnkért, kb. 10 percnyi útért, úgyhogy adtunk neki még 2 jüan borravalót. A vasútállomáson nagy nehezen sikerült elmagyaráznunk, hogy vonattal szeretnénk menni Pekingbe, ma, hard seaten, vagyis fapadoson ülve. Értetlen banda. Majd nagy nehezen sikerült elmagyaráznia a pénztárosnak, hogy hard seaten nincs már hely sem mára, sem holnapra, de van hard sleeper. Értetlen banda.
A hard sleepert nem akartuk - ott lehetett volna feküdni, de ugyanannyiba kerül, mint a busz, és alvós buszon úgysem ültem még. Hong Anhn is inkább a busz felé húzott, mert az hajnali 4-re ért be Pekingbe, így elvileg volt esélyünk rá, hogy a házigazdáinkat még otthon találjuk, és nem kell az egész napot a városban tölteni.
- Menjünk a buszpályaudvarra! - döntöttük el végül közösen, és megállítottuk az első taxit.
Másfél percet ültünk a taxiban, majd a taxis megállt, és kiszálltunk a buszpályaudvarnál:
- 10 yüan.
<Furcsán nézünk, de azért Hong Anh odaad neki 2 5-öst. Az előző taxisnál sokkal többet utaztunk, feleennyiért!>
- Fejenként.
<Anyáddal szórakozz! Elveszem tőle az egyik 5-öst, kiszállunk a taxiból, és ott hagyjuk a kiabáló köcsögöt. Szerencsére nem jön utánunk, mert azonnal beszáll hozzá valaki.>
Hong Anh dühös, azt remélte, hogy itt már minden taxis jó fej lesz. Én különösebben nem vagyok megilletődve, nyilván mindenhol vannak vicces kedvű emberek.
Megvesszük a buszjegyeket, kivárjuk a még hátralévő két órát, és aztán felszállunk a buszra. Érdekes látvány az olyan busz, amin székek helyett ágyak vannak. A legjobb hely az enyém: legelső ágy, az emeleten - panorámában gyönyörködhetek a kínai tájban, amíg a Nap le nem megy. Furcsa a látvány: hatalmas sík területek, dombok, hegyek mindenütt, és egyik pillanatról a másikra mintha elvágna mindent a köd. Vagy pára...
Reggel vidáman, de fáradtan kászálódunk le a buszról: összeszedjük a csomagjainkat, én elrohanok megérinteni életem első pálmafáját, majd ünnepélyesen kezet fogunk: "Welcome to China!". Megjöttünk!
Ma június 30. van. Másfél héttel ezelőtt léptem át a kínai határt, Zamin Uudnál. Messze nem ez volt életem legbiztonságosabb határátkelése, de végül sikerült... :)
Hajnalban, fél7-kor ért be a vonatunk Hong Anh-nal a mongóliai Zamin-Uud városába. Az út meglehetősen eseménytelenül telt, zenét hallgattunk, levest ettünk, aludtunk, vagy ha épp sivatagi homokfúváson haladtunk keresztül, akkor prüszköltünk a homoktól. Igen, ilyenkor hiába csukod be az ablakot, ha a vagon többi részén nyitva marad, akkor semmi értelme sincs. A harmadik ablakbecsukás után mi is beláttuk ezt, arcunkra húztuk a sálat, és vártuk, hogy kicsit leülepedjen a por.
Nagy nehezen sikerült lekászálódni a vonatról, és elindultunk a zajos, hömpölygő tömeggel egy véletlenül választott irányba..
Az elmúlt két hónap során hozzászoktunk, hogy a mongolok néha megbámulnak minket, vagy ha ujjal mutogatnak ránk, miközben egymás között nevetgélnek, így már meg sem lepődünk, amikor megáll előttünk egy csoport gyerek a peronon, és másodpercekig csak az arcunkat bámulják. Majd nevetnek, és elszaladnak.
- A határ 8-kor nyit, van még másfél óránk, hogy odaérjünk - mondja Hong Anh, aki amúgy Sydneybe igyekszik. Majdnem az út felénél jár, ha a távolságot nézzük, de Indonézia magasságában nehézségei lesznek, ha tényleg repülő nélkül akar eljutni Ausztráliába.
- Nem valami sok, a net szerint van még van vagy 30 km a határig. Éhes vagy? - válaszolok. 30 km a világ nagy részén nem mondható soknak. Mongóliában attól függ. Ha van út, akkor nem sok. Ha nincs, akkor jó háromnegyed óra-óra zötykölődés. Autóval.
- Kibírom, majd eszünk Erlianban.
- Akkor keressünk egy taxit.
Ez sosem nehéz: az országban élő emberek nagy része sofőr is egyben. Tetszőleges városban, ha kisétálsz az út szélére, kirakod a kezedet, maximum a harmadik autó meg fog állni, és megkérdezi, hogy merre mész. Ha tudod a választ - mongolul, természetesen -, akkor a sofőr mérlegelhet, hogy megéri-e neki a kerülő, vagy sem. Általában megéri. Ha nem tudod a célodat, akkor csak beszállsz a taxiba, illedelmesen közlöd, hogy "csigeré", vagyis előre.
A forgalmasabb közlekedési csomópontoknál - ilyenek a vasútállomások és a buszpályaudvarok - ezen felül mindig van Jeep stand, vagy minibus stand. Itt sem volt ez másként, úgyhogy két percen belül legalább 5 csillogó szemű sofőr állt körbe minket, és elkezdődött az alkudozás. Ez jó lehetőség, könnyű alkudni.
- 30.000 tügrükért átviszlek a határon - kezdi az egyikük.
- Benzinpénz? (ez a kérdés itt rendkívül fontos. - a szerk.)
- Ti fizetitek. (ezért. - a szerk.)
- 30.000 kettőnkért?
- Fejenként.
- Nem jó, 15.000 fejenként, és a benzinpénz benne van az árban. - jelentettük ki határozottan, és hogy biztosan megértsék, rajzoltam két pálcikaembert, egy rendkívül satnya benzineskannát, bekarikáztam őket és fölé írtam az árat.
Nagyjából ismertük az árakat, és tudtuk, hogy a határátkelést olyan 20.000 tügrük magasságában meg lehet úszni fejenként reálisan, de most jó volt a helyzetünk, mert sokan voltak körülöttünk. Az idegeneknek mindig örülnek, és hamar megtalálják őket: az ország olcsó, és akármilyen egetrengetően nagy árat is mondanak, az idegennek még mindig olcsó lesz, ezért nem fog alkudozni. Gyorsan, nagyot akasztani - ezt jelentjük mi. Csakhogy Hong Anhnal és velem más a helyzet, nem két hétre jöttünk nyaralni: A lány még 9 hónapig lesz úton, és nekem is hátra van még jó 5 hónap az utam végéig. Emiatt szűkösek az anyagi kereteink: alku nélkül hamar haza kéne fordulunk.
A sofőrök összenéztek, ketten távoztak, a maradék három még próbálkozott.
- 20.000?
- 15.000.
- 18.000?
- 15.000.
- 16.500?
- 15.000.
Végül az egyikük megelégelte a dolgot, és bólintott: kövessük. A minibuszban már volt egy öltönyös-diplomatatáskás kínai, akiről csak úgy ömlött a víz, és egy nagy darab mongol. Bepakoltünk, megbámultak minket, illedelmesen köszöntünk mindkettejüknek, és elindultunk. Az út nem tartott sokáig: kb. 20 perc alatt kiértünk a városból, és újabb 10 perc után odaértünk egy kordonhoz. A kordonnál katonák álltak, és jelezték, hogy forduljunk jobbra, majd álljunk be a sorba. Nos, ez a sor hozzávetőlegesen 300 autóból állt addigra. Az autók előtt és mögött nem lehet járkálni: ott autók állnak. Gyakorlatilag folyamatos a lökdösődés a kocsik között - nincs egyetlen ép jármű sem körülöttünk.
A rendre és a fegyelemre a katonaság felügyel: kb. 10-15 katona, akik elindítják, vagy épp megállítják a menetoszlopot, és gondoskodnak róla, hogy csak az az autó haladhasson tovább, amelyiknek ők maguk megengedték. Ezért aktív a lobbi. A mi sofőrünk is kiszáll, és megy pacsizni. Visszaküldik. Várunk. Fél órája ácsorgunk egy helyben, amikor az autó jobb oldalán kiabálás hallatszik. Körülöttünk minden autóból kiszállnak, és arrafelé bámulnak: Két sofőr egymásnak esett, és többen bekapcsolódtak a spontán verekedésbe. Pár pillanattal később megjelenik egy katona, aki üvölteni kezd a sofőrökkel, akik üvölteni kezdenek a katonával, és fenyegetően rázzák az öklüket; mindkét fél. Ez pár percig eltart, és az vet neki véget, hogy megjelenik egy rakat másik katona is, gumibotokkal.
Nade hohó! Ezek a katonák felügyelték eddig azt, hogy ki és mikor indulhat. Most ott állnak a két sofőr körül, és velük törődnek. Közben körülöttük felzúgnak a motorok, és az oszlop megindul - piszok lassan ugyan, de haladunk. Ha sikerülne bekerülnünk a fő sávba, akkor akár már kint is lehetnénk... Már csak egy autó van előttünk, most kanyarodik... Vééégre... Írtózatos csörömpölés. Az autó hátsó szélvédője betört egy felé hajított, kimondottan nagy kődarab miatt. Az egyik katona hajította el a követ. Látszólag nem hatotta meg az anyagi kár, amit okozott, és az sem zavarja, hogy esetleg valakinek baja eshetett volna. Nem mondom, picit azért féltem, hogy esetleg mi is kapunk, de mivel a betört üveg hatására az előttünk álló kocsi megállt, értelmetlen lett volna minket is megdobálni: jó időre minket is kivontak a forgalomból.
Újabb egy óra ácsorgás következett: az előttünk lévő kocsit - némi veszekedés után - elvitték -, és így most mi vagyunk az elsők. A lökhárítónknak egy katona támaszkodik, már vagy egy fél órája, ezzel jelezve, hogy nem mehetünk. Egyszer csak int: cigit kér. A sofőr kipattan a kocsiból, megkínálja. A katona félreáll, meggyújtja a cigarettát, mi pedig végre elindulhatunk a határ felé.
Jó egy kilométer múlva azonban ismét megállunk - vagy legalábbis lelassulunk. Itt országelhagyási illetéket kell fizetni kétes külsejű hölgyeknek. Vagy legalábbis Hong Anhnal másra nem tudunk gondolni, de úgy döntünk, nem fizetünk semmit. Ha a határon para lesz belőle, megvesszük ott, akkor legalább biztosan oda kerül a pénz, ahova eredetileg szántuk. Ezt a nő nem veszi jó néven, de végül tovább engednek minket.
Az országból való kilépés probléma nélkül zajlik: Belépsz az épületbe, kitöltöd a departure cardodat, amiben jelzed, hogy az adott napon ezzel és ezzel az útlevélszámmal ez és ez a külföldi elhagyja az országot. Elkérik a belépéskor kapott vámnyilatkozatodat. Meg sem nézik, hogy megvan-e a késem, vagy hogy ez az a kés-e, amit behoztam. Talán nincs is értelme.
Ezután jön a legrázósabb rész: a szkennelés. Hátizsák le, be a szkennerbe, és imádkozás. Annyira nem ijesztő már a dolog, mint amilyen Oroszországban volt, de most van nálam olyan gyógyszer is, amiről nincs papírom. Előző nap kaptam, Shainsand kórházában, a vesémre. Fájdalomcsillapító, görcsoldó és antibiotikum. Injekció, tehát fecskendővel... A kutyát nem érdekli.
- Tovább! - hallom a parancsot az egyik tisztttől.
Felsóhajtok, és irány a kiléptetőkapu. Itt már nem lehet gond. Kivárom a soromat, és picit megnyugszom. A kilépés már megoldva; már csak Kínának kell beengednie, és akkor minden rendben lesz.
- Útlevelet, departure cardot!
Odaadom mind a kettőt. Várok... Már 5 perce. A többi kapunál már kb. 10 ember kilépett... Hozzászoktam ehhez, Ukrajna óta mindig ilyen. Megnézik az arcodat, összehasonlítják az útleveledben szereplő képpel. Ez kb. jó egy perc, közben nem illik mosolyogni túlzottan, sapit és napszemüveget illik levenni. Próbáltam Oroszországból kilépéskor. Mosolyogtak, de azért levettették velem még a sálat is. A maradék négy perc az útlevél megcsodálása: Milyen országhoz tartozik, mér' így néz ki? Vajon tényleg igazi? "Magyarország" Ez meg milyen ország lehet? Á, Hungary! Akkor mi a fenéért nem azt írják oda?! Jé,de szép híd... Jé, itt is járt?
Ez mindig csendes folyamat, csak feltételezem, hogy ezek járhatnak a túloldalt a papírjaimat vizslató katona fejében. Ehhez én már nem kellek, úgyhogy Hong Anhnal, aki a másik kapunál ácsorog, kedélyesen beszélgetünk arról, hogy pecsét beütése után mi lesz, ha nem engednek be minket Kínába.
- Hát, gondolom vagy kapunk egy fuvart Pekingből a Nagykövetségtől, akik hazaszállíttatnak bennünket, vagy Ulánbátorból, ahonnan szintén hazaszállíttatnak minket. De az országba csak úgy nem mehetünk be, az biztos, csak katonai kísérettel. - elmélkedik Hong Anh.
- Az szívás, ugyanis már nincs magyar nagykövetség Ulánbátorban. Viszont elvileg a senki földjén haza lehetne sétálni, egy darabig biztos nem lőnek le. És vízum sem kell sehova.
Mosolyog.
- Hülye.
Hallom a pecsétet, visszafordulok a katonához, és a kezembe nyomja az útlevelet. Jó utat kíván. Még megvárom Hong Anht, majd örömmel konstatáljuk, hogy mi voltunk az utolsó kilépők ebben a turnusban. Az a fránya európai útlevél - mindig percekig nézegetik.
Visszapakolunk mindent a kocsiba, a szögesdrót-kerítésnél megmutatjuk az őrnek a pecsétünket, és irány a senki földje. Pár perccel később ámulunk: Ez lenne a kínai határ? Na ne már! Ez valami vicc, ugye?
Ami először feltűnik az erliani határátkelőhellyel kapcsolatban, az a gyönyörű szép, hatalmas - legalább 40 méter magas - szivárvány! Megbámuljuk (nagyon). Aztán - miután megbámultuk (nagyon), újra megbámuljuk!
Végül a sofőr betessékel minket az épületbe, ahol a sorbanállás előtt kitöltjük az arrival cardot, vagyis jelezzük az ország felé, hogy megjöttünk. Boldogok vagyunk mind a ketten: Angolul is tud a kártya, értjük, hogy pontosan milyen adatokat kérnek! Kitöltjük, forgókapu, beléptetés, sorbanállás. Végül én kerülök sorra:
- Útlevelet, arrival cardot!
Odaadom mind a kettőt. Várok... Már 5 perce. A többi kapunál már kb. 10 ember belépett... Hozzászoktam ehhez, Ukrajna óta mindig ilyen. Megnézik az arcodat, összehasonlítják az útleveledben szereplő képpel. Ez kb. jó egy perc, közben nem illik mosolyogni túlzottan, sapit és napszemüveget illik levenni (ld. előzmények. - a szerk.) A maradék négy perc az útlevél megcsodálása: Milyen országhoz tartozik, mér' így néz ki? Vajon tényleg igazi? "Magyarország" Ez meg milyen ország lehet? Á, Hungary! Akkor mi a fenéért nem azt írják oda?! Jé,de szép híd... Jé, itt is járt?
Végül megkapom a pecsétet - beengedtek! Öröm és boldogság! Most döntési helyzet következik: Eldönthetem, hogy van-e elvámolnivaló dolog nálam. Fogalmam sincs, tehát irány a zöld vám. Átvilágítják a táskát, majd tovább küldenek: végeztünk!
Erliannal kapcsolatban az embernek olyan érzése van, mintha egy egészen más világba cseppent volna. Először is vannak utak. 4-6 sávos utak mindenütt. Autók... Na azok nem nagyon, de motoros és biciklis rengeteg. A sofőr kirak minket a taxiplaccon, mi pedig azonnal kaja után nézünk. Kb. 10 perc séta után leesik az állunk: Gyümölcsök! A gyümölcs- és zöldségfélék családját Mongóliában számunkra a paradicsom és az alma jelentette, így - miután átváltottuk az összes tügrüköt jüanra (rövid vitatkozás után az árfolyamról), lecsaptunk a meglepett zöldségárusra:
- Két barackot kérek! - kezdte Hong Anh.
- Meg még kettőt, és szőlőt is! - folytattam.
- És még kérnénk fél kiló szőlőt!
- És fél kiló cseresznyét is!
- Meg azt a mangót!
- És két kivit!
- Meg ezt a két banánt!
Szóval végül egy egész zsák gyümölccsel - amiért összesen fizettünk 20 jüent, vagyis kb 700 forintot (ketten) - lehuppantunk egy lépcsőre, és ott helyben befaltuk az egészet. Közben arról beszélgettünk, hogy milyen furcsa: a határ túloldalán sivatag van, olyan igazi: homok és kő és 200 fok és semmi páratartalom, és a sivatagi városok tényleg olyanok, mint ahogy elképzeljük őket. Aztán mész pár km-t, átkerülsz a határ túloldalára, és mintha minden megváltozna: Növények és aszfaltozott utak, és tisztára olyan, mintha nem is sivatagban lennél. Persze, a 200 fokot és a semmi páratartalmat leszámítva - ezek itt is megvannak.
- Ó, és visszatért a 3G a Kindle-ömbe, van ingyen internetünk!
- Kiiiiirály! Akkor derítsük ki, hogy busz, vagy vonat!
15 perc múlva útban voltunk egy taxival a vasútállomásra: 4 óra múlva vonat indul Pekingbe, ha elérjük, akkor nem kell a busszal zötykölődni, és ráadásul az ár negyedéért beérhetünk a városba, ami csudijó lenne, tekintve, hogy több, mint 8.000 forint a buszjegy. A taxis jó fej volt, 10 jüant kért el (~370 forint) kettőnkért, kb. 10 percnyi útért, úgyhogy adtunk neki még 2 jüan borravalót. A vasútállomáson nagy nehezen sikerült elmagyaráznunk, hogy vonattal szeretnénk menni Pekingbe, ma, hard seaten, vagyis fapadoson ülve. Értetlen banda. Majd nagy nehezen sikerült elmagyaráznia a pénztárosnak, hogy hard seaten nincs már hely sem mára, sem holnapra, de van hard sleeper. Értetlen banda.
A hard sleepert nem akartuk - ott lehetett volna feküdni, de ugyanannyiba kerül, mint a busz, és alvós buszon úgysem ültem még. Hong Anhn is inkább a busz felé húzott, mert az hajnali 4-re ért be Pekingbe, így elvileg volt esélyünk rá, hogy a házigazdáinkat még otthon találjuk, és nem kell az egész napot a városban tölteni.
- Menjünk a buszpályaudvarra! - döntöttük el végül közösen, és megállítottuk az első taxit.
Másfél percet ültünk a taxiban, majd a taxis megállt, és kiszálltunk a buszpályaudvarnál:
- 10 yüan.
<Furcsán nézünk, de azért Hong Anh odaad neki 2 5-öst. Az előző taxisnál sokkal többet utaztunk, feleennyiért!>
- Fejenként.
<Anyáddal szórakozz! Elveszem tőle az egyik 5-öst, kiszállunk a taxiból, és ott hagyjuk a kiabáló köcsögöt. Szerencsére nem jön utánunk, mert azonnal beszáll hozzá valaki.>
Hong Anh dühös, azt remélte, hogy itt már minden taxis jó fej lesz. Én különösebben nem vagyok megilletődve, nyilván mindenhol vannak vicces kedvű emberek.
Megvesszük a buszjegyeket, kivárjuk a még hátralévő két órát, és aztán felszállunk a buszra. Érdekes látvány az olyan busz, amin székek helyett ágyak vannak. A legjobb hely az enyém: legelső ágy, az emeleten - panorámában gyönyörködhetek a kínai tájban, amíg a Nap le nem megy. Furcsa a látvány: hatalmas sík területek, dombok, hegyek mindenütt, és egyik pillanatról a másikra mintha elvágna mindent a köd. Vagy pára...
Reggel vidáman, de fáradtan kászálódunk le a buszról: összeszedjük a csomagjainkat, én elrohanok megérinteni életem első pálmafáját, majd ünnepélyesen kezet fogunk: "Welcome to China!". Megjöttünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése