Omszk, Szibéria határa

Omszk városában egyetlen éjszakára álltam meg. Nem is igazán azért, mert látni akartam a várost, hanem inkább az vezérelt, hogy szerettem volna megszakítani legalább egy alkalommal a transszibériai expresszen való utazást - eddig csak Magyarországon belül utaztam, és országunk hatalmas méreteinek hála a 2 napnyi vonaton eltöltött idõ teljességgel elképzelhetetlen volt számomra...

Az eredeti útvonalterv szerint sok helyen meg kellett volna állnom... Idő közben azonban rájöttem, hogy Oroszország számomra drága, és kevéssé izgalmas, mint mondjuk egy Mongólia, vagy Kína. Ezért valamikor indulás után 1-2 héttel elhatároztam, hogy Oroszországban csak 2 hetet fogok eltölteni, ami természetesen főként a transszibériai expresszben lévő megállóim számát befolyásolta. Mivel Omszkban volt előre megbeszélt szállásom, ezért logikusnak tűnt, hogy itt álljak meg, és utólag azt kell mondjam, nem bántam meg. :)

Újabb háttérképet sikerült alkotni, azt hiszem! :)

Mikor leszálltam a buszról, Vasiliy, a szállásadóm már várt rám: egy aránylag magas csávó, aki nagyon jól beszél angolul, és nagyon szeret társalogni. Matematikusként végzett, jelenleg a PhD-jét csinálja. Munkáját tekintve kutató, mindenféle betegségek terjedéséhez és működéséhez próbál matematikai modelleket felállítani. Egyetlen problémája van jelenleg: Nem tud valódi adatokkal dolgozni a munkája során, ezért a modelljeit nem tudja pontosan felépíteni. Szeretne külföldre menni, olyan országokba, ahol komoly problémát okoz egy-egy betegség, azért, hogy tényleges, valós adatokkal dolgozhasson. Ahogy ő fogalmazott, röviden tömören: Szeretné megmenteni a világot.

Átcaplattunk hozzá, megvacsoráztunk, utána sétáltunk egyet, megmutatta a látványosságokat:
Omszk egy helyi kisváros - mindössze 1.1 millió lakossal -, Nyugat-Szibéria határán. Évek óta hadban áll Novosibirskkel: Nem tudják eldönteni, hogy melyikük legyen Nyugat-Szibéria fővárosa.

Ortodox templomból van pár a városban!

A település alapvetően nem nagy, nincs benne sok látnivaló. Számomra a város legnagyobb szépségét az Irtisz folyó jelentette. Kellemesen széles, csendes vízű folyó, kicsit a Dunára emlékeztetett. 

Na, hát ezért emlékeztetett a Dunára.

Ami még feltűnt Moszkva után, hogy itt az emberek nem rohannak, mindenki ráérős, a közlekedés teljesen nyugodt. A közlekedési kultúrájuk sokkal intelligensebb, mint amihez hozzá vagyok szokva: Moszkvában ugyan le mersz lépni a zebrára, ha nincs lámpa - de azért igyekszel (mint Pesten kb.) -. Itt még igyekezni sem kell. Az autósok megvárnak, nem dudálnak, már messziről jelzik, hogy ha mehetsz. Teljesen megszerettem! :)

Őt csak így random találtuk.

A séta után beültünk a KFC-be: Vasiliy említette, hogy még sohasem volt bent, így a vacsora utáni levest KFC-re cseréltük, majd otthon még segített nekem szállást találni Ulan-Udeban, aztán egy hosszú beszélgetés utána alvás.

Másnap helyi idő szerint este 6-kor indult a vonatom, Vasiliy pedig 11-re ment dolgozni, úgyhogy volt még 7 órám a városban, amit pipázással oldottam meg: Kerestem egy szép helyet az Irtisz partján, lehuppantam, pipáztam, és közben elmélkedtem a világ dolgain.

Aztán elindultam a vasút felé, és két utcával arrébb belebotlottam egy csávóba, aki egy földön rángatózó emberen próbált segíteni. Ekkor éreztem először, hogy változom: Pesten nagyon ritkán segít az egyik ember a másiknak, itt viszont a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy megkérdeztem, tudok-e segíteni valamiben. A srác mondta, hogy fogalma sincs, mit kellene csinálni. A rángatózó férfinak adtunk egy kis vízet, aki ettől jobban lett, felállt, és elkezdett számolni egytől felfelé. Nagyon furcsa volt, még sosem láttam ilyet. A sráccal megbeszéltük, hogy ő elrohan felhívni a mentősöket, addig én vigyázok, nehogy megint eldőljön a muki. Pár perc számolás után a fura fazon egyszercsak megállt, rám nézett, közölte, hogy "Thank you, I'm ok.", és elindult egy irányba. Próbáltam rávenni, hogy legalább a csávót várja meg, de láthatóan sietett, és akárhogy próbáltam, teljesen hajthatatlan volt.

Visszacaplattam a helyre, ahol találtuk, és a srác pár perccel később megjött. Felhívtuk a mentősöket megint, hogy mégsem kell jönniük, mert a delikvensnek lába kélt, aztán mondta a srác, hogy ha nem nagy baj, szívesen elkísérne a vasútállomásra, mert így legalább gyakorolhatja az angolt. Nyilván nem zavart a dolog, úgyhogy beszélgettünk. Kiderült, hogy őt is Alexnek hívják, mint a könyvtárban a csórit, programozóként végzett, és konfigurációmenedzserként dolgozik valamelyik multinál: Liferay-jel dolgozik, és szereti. A munkaideje teljesen kötetlen, és igazából nincs is túl sok dolga, úgyhogy ezért nagyon keveset van bent az irodában. Van egy barátnője, akinek az édesanyja nem hall - most éppen a kézjeleket tanulja. Mutatott párat, úgyhogy most már el tudom mutogatni, hogy "én ma falu", és tudok számolni. :) Amikor kiértünk a vasútállomásra, még beszélgettünk, aztán a srác elköszönt, elment, majd pár perc múlva visszajött, mondván, hogy van egy tradíciójuk: Ha valakinek valamilyen tervével egyetértenek, akkor azt támogatni szokták. Majd a kezembe nyomott némi pénzt. Először vissza akartam adni, de nem engedte, és végül nálam maradt. 

Ezen sokat gondolkodtam, miután felszálltam a vonatra, és azt hiszem, megtanultam belőle, hogy mások tradíciójába nincs jogom beleavatkozni sem akkor, ha egyetértek, sem akkor, ha nem értek vele egyet...