Ilyen volt megélni a 3. hónapot

Röviden és tömören: Az eddigi legváltozatosabb hónapom, minden tekintetben. :)
Lássuk csak, mi minden tartozik bele a Június 6-Július 6-i időszakba: Khovsgol, Shainsand, Peking, Zhengzhou, Zhangjiajie. Ha ezen időszak más dimenzióit nézzük, akkor volt csoportos kirándulós időszak (Khovsgol), volt mással utazós időszak (Hong Anh Shainsand, Peking), és volt egyedüllét is bőven. Ugyanígy a hangulatomban is előfordult az "úristenittlehetektől" a "nagyon mennék már hazáig" az égegyadta világon minden.
Azt hiszem, az időszakot ezen utolsó dimenzió mentén fogom feldolgozni, mert meglepően jól elkülöníthető ez alapján az összes többi is.

A kirándulós időszak - vagyis a hónap eleje, a Khovsgol-tó hatalmas löketet adott mind motíváció tekintetében, mind hangulatilag. Egyrészt nagyon jó társaságba kerültem - pedig picit tartottam az elején a "mindenki ismeretlen" csapattól, de végül nem volt semmi para. Azt hiszem, a többiek picit őrültnek tartottak - főleg, amikor abszolút nem akadtam ki azon, hogy eltűntek a csizmáink (ld. Khovsgolos bejegyzés). Meglepett az is, hogy milyen gyorsan el tudom hagyni a korábbi félelmeimet - kutyák, tajgán erdőben alvás. Azért a többiekhez képest még mindig úgy érzem, picit többet görcsöltem a kelleténél.
A sok-sok órás utazgatások alatt sokat olvastam - már amikor tudtam -, és azt hiszem, életemben először mentem bele szándékosan konfliktusba, amikor hazafelé jövet a túlzsúfolt autón felvettem a harcot a kövér csávóval, mert úgy éreztem, hogy nem fair play, amit csinál.
Ez így nem igaz - először mentem bele konfliktusba csak azért, hogy kimondottan NEKEM jobb legyen a helyzetem. Amikor kiszálltunk a kisbuszból Ulánbátorba visszaérve, úgy éreztem, hogy sikeres voltam: a kövér csávó az utolsó 20 km-t fél seggel ülte végig.

Ez a konfliktusba belemenős dolog egyébként azóta folyamatos téma nálam, erre még majd visszatérek. Talán a következő ilyenvolt bejegyzésben.

A Hong Anhnal való utazás alatt teljesen el voltam varázsolva a sivatagtól. Itt értettem meg először, hogy ami az egyik embernek csoda, az a másik embernek teljesen természetes: a sofőrünk mondta, hogy nem tudja, mit eszünk a sivatagon, csak kő és homok. És milyen igaza van, kő és homok, de milyen csodaszép! :)

Szintén itt értettem meg, hogy mennyire is törékeny ez az egész út, és hogy alapvetően az, hogy egészséges vagy, jól vagy, egy pillanat alatt megváltozhat: Egyik este még Hong Anhnal néztük a naplementét két sör társaságában, másnap délután pedig azon gondolkodtam, hogy lehetne a vesémmel mielőbb hazarepülni. Szerencsére nem volt semmi komoly bajom, végül úgy döntöttem, folytatom az utat (a probléma amúgy is megoldódott), de simán lehetett volna. Ráadásul ez egy olyan dolog, ami otthon is bármelyik pillanatban beüthet.
A Hong Anh-hoz való hozzáállásom picit furcsa volt: néha örültem neki, hogy nem egyedül utazok, de néha a pokolba kívántam a csajt, és igazából nincs rá különösebb okom...

Pekingen meglepődtem - pozitív értelemben. Írtó modern metrók, mindenki kedves, az emberek mosolyognak az utcán, tisztaság, és ami a legnagyobb csoda volt a számomra: a közösség. Itt az emberek reggel futni járnak ismeretlenekkel, este pedig az egész 20+ emeletes lakóház levonul közösségi életet élni a parkba. Ez olyan kincs, ami otthon csodát művelhetne. Itt értettem meg, hogy amikor Budapesttel és az egymástól való elidegenedéssel kapcsolatban valaki azzal érvel, hogy "mert ez egy nagy város", az akkora orbitális baromságot mond, mint annak a rendje. Szintén itt éreztem először úgy, hogy az alkudozás tanulható: szandált akartam venni olyan 50 jüen (1700 forint) körül, és olyan jól sikerült az egyik helyen az alku, hogy szerintem azóta az eladó is meg én is sírunk a nevetéstől, ha eszünkbe jut: 130 jüenről indult az eladó (fogalmam sincs, hogy mennyit ért amúgy a szandál), én 30-ról. Jó fél órányi küzdelem árán 29.5 jüenért elhoztam a szandált. Az történt ugyanis, hogy a végén a csajszi nagy nehezen belement a 30-ba, és kiderült, hogy csak 29.5 van nálam. :)))) Ez amúgy lecke volt a későbbiekre nézve is, ha mondanak egy árat, és mondasz te egy másikat, és ők erre mondanak egy kevesebbet, neked nem kell törvényszerűen többet mondanod. :)

Szintén itteni dolog, hogy megértettem, mennyire másképpen éli meg az ember az utazást, amikor gyakorlatilag ez lesz az "élete" egy kis időre. Attila mondta, hogy nézzek meg minél több mindent, ha már Pekingben járok, hiszen ki tudja, hogy mikor leszek itt legközelebb, meg amúgy is, ez egy ismeretlen város. És tökéletesen igaza van. Engem mégsem hozott lázba különösebben semmi - elsősorban azért, mert minden látványosság baromi drága volt a számomra. Ezen sokat gondolkodtam azóta, és a dolog oka azt hiszem, hogy az, hogy amikor sok ideje utazol, akkor az érzékenységi küszöböd kellőképpen megugrik ("még egy park? Az elmúlt két hónapban 30-at láttam!") Ezt egyértelmű hátrányának tartom a hosszú ideig tartó utazásoknak. Ha csak 2 hétre mész nyaralni, akkor teljes erőbedobással turista tudsz lenni. Amikor már hónapok óta úton vagy, akkor "ez is csak egy másik város".

Aztán jött az egyedüllétes rész. Annak nagyon örültem, hogy piszok jól bírom vonaton 12-14 órákat ücsörgést hihetetlen tömegben. Azt vettem észre, hogy nem nagyon jövök zavarba. Már Mongóliában is többször megesett, hogy megbámultak, de itt gyakorlatilag arról szólnak a vonatutak, hogy emberek néznek órákon keresztül. :) Ez például egyeltalán nem zavar; a másik dolog, ami miatt otthon zavarba jöttem volna, az a hatalmas hátizsákkal betrappolni a túlzsúfoltvonat közepére, és ott elkérni a helyemet. Úristen, fel fogom tartani a mögöttem közlekedőt! Hát... Akkor majd vár, ahogy én is vártam az előttem lévőre, és ahogy őrá is várni fognak. Szóval azt hiszem, hogy megértettem, hogy törekedni kell arra, hogy minél kevesebb problémát okozzak másoknak, de nem a saját káromra. A harmadik ehhez kapcsolódó észrevétel az emberek előtt beszélés: Néha a vonaton megszólít egy-egy angolul tudó kínai, és akkor a fél vonat odasereglik körém, hogy kérdezzenek a tolmácson keresztül. A sok ember előtt beszéléssel korábban sem volt bajom, de eddig azért izgultam néha-néha. Most abszolút nem érzek ilyet.

Ennyit a vonatról. :) Zhengzhouban és Zhangjiajieben is elég sok időt töltöttem el - több-több napot -, és egyrészt elkezdtem megérteni és értékelni azt, hogy számtalan olyan dolog van az életünkben, amit természetesnek veszünk, pedig abszolút nem az. Ezzel kapcsolatban pár évvel ezelőtt már beszélgettem Cilivel (nagybátyám felesége), és nem értettem. Ami azt illeti, nem is akartam érteni: "Nem az én problémám, hol érdekel engem? Nekem megvan, ez a lényeg!" És most már értem, és elfogadom. Nem kell komoly dolgokra gondolni: este nyitvahagyhatod az ablakot, ugye? A WC-re rá lehet ülni, ugye? Ha szomjas vagy, töltesz egy pohár vizet a csapból, ugye? Ha le akarsz zuhanyozni, beállsz a zuhanyzó alá, ugye? Ha nem elég meleg a kaja, berakod a mikróba, ugye? Ha hideg vizet akarsz inni, kiveszed a hűtőből, ugye? Esetleg ad jégkockát is mellé. :) És van még egy csomó dolog, amit megtehetsz: Ha akarsz, ihatsz a WC tartályból, vagy zuhanyzás közben például... Ezek a dolgok itt nem adottak: éjszakára bezárod az ablakot, ha nincs szúnyoghálód, mert nem szeretnél maláriát vagy denguet szerezni, a WC-re nem tudsz ráülni, mert guggolni kell. A csapból nem iszol, mert a víz vagy nem tisztított, vagy ha tisztított is, olyan régiek a vízvezetékek, hogy hidd el, hogy nem akarsz inni a vízükből. A zuhanyzó alá be tudsz állni, ha: a) van zuhanyzó, amiben lezuhanyozhatsz b) a zuhanyzó alatt nem a rötyi áll; c) van víz; kaját melegíteni nem tudsz mikróban, mert nincs általában. Ha hideg vizet akarsz inni, akkor gyorsnak kell lenni: berohansz a boltba, kiveszed a bolt hűtőjéből, és lehajtod.
Azt hiszem, hogy az otthonom értékelése szempontjából az egész útnak ez volt az eddigi legfontosabb időszaka. És természetesen nem azt akarom mondani, hogy Kína pocsék, mert nincs víz, vagy mert nem tudsz naponta 3x zuhanyozni a 35 fokban 88%-os páratartalom mellett. Azt akarom mondani, hogy amíg otthon voltam, minden, ami körülöttem volt, teljesen természetesnek tűnt, és fel sem fogtam, hogy mennyi dolog tette könnyebbé az ember életét... Mert élni így is lehet, sőt, csodálatos életet lehet élni így is, hiszen több nevetést láttam a kínai út alatt, mint bárhol máshol korábban. :)

Az egyedüllét első pár napját egyébként kimondottan élveztem - csend, nyugi, pihi -. Aztán nagyon felerősödött a honvágyam - elkezdtem visszafelé számolni a napokat, meg hasonlók -, de nagyjából egy hét alatt lecsengett a dolog. Azóta is egyedül vagyok, és jól érzem magam a bőrömben - megvan mindenem, rájöttem, hogy a napok telnek maguktól akkor is, ha nem számolom őket -, és elvagyok magamban. :)